Ez a cikk a Nimród Safari 2024 decemberi számában jelent meg Szőke Sándor tagtársunk tollából.

AHOGY SZÉCHENYI ZSIGMOND KÖNYVÉNEK CÍME „AHOGY ELKEZDŐDÖTT…” ÚGY
PRÓBÁLOM IDŐRENDI SORRENDBEN MEGÍRNI AZ IDEI ÉV VADÁSZATI ESEMÉNYEIT ANNAK FÉNYÉBEN, HOGY OKTÓBER 23-ÁN TÖLTÖM BE A 70. ÉLETÉVEMET, ÉS 45 ÉVE ANNAK, HOGY VADÁSZOK. EZÉRT NEKEM EZ KÜLÖNÖSEN EMLÉKEZETES.

Tavasszal kezdődött, 2024 márciusában, Sándor névnapon, családi-baráti névnapozás, vacsora, borozgatás, beszélgetés, vadásztörténetek, úgy ahogy az lenni szokott. Báthory Imre barátom közbe szólt, hogy „Sanyi emlékszel amikor 2004-ben, márciusban Namíbiában vadásztunk? Milyen jól sikerült az első afrikai vadászatunk?” Hogyne emlékeznék! Jó volt a társaság, jó volt a vadászat, de a legjobb az volt, hogy akkor te 40, én pedig 50 évesek voltunk, és most meg te 60, én meg 70 leszünk őszre. Ez igaz és eggyel több érv amellett, hogy 20 év után ismét együtt menjünk Afrikába, replikázott Imre. Hova szeretnél eljutni? Kérdeztem tőle. Válasz: ahova te, oda megyek én is. Akkor úgy kérdezem, hogy mit szeretnél lőni? Mert Afrika ugye nagy földrész, sokféle vaddal, és
különböző tájegységekkel, és nem mindenütt él mindegyik vadfaj. Ezért azt kell eldönteni, hogy mit szeretnénk lőni.

– Hát jó lenne kafferbivalyt, esetleg egy hím oroszlánt, meg egy-két antilopot, amit Namíbiában nem lőttünk.
– Jól hangzik, de én már lőttem bivalyt Zambiában a fiammal együtt vadászva, a nagymacskák meg egyáltalán nem érdekelnek, csak az antilopfélék, amiket még nem lőttem.
– Jó, hogy mondod, a fiamat, meg a vejemet is vinnénk, úgyhogy négyen lennénk vadászok.
– Komolyan gondolod?
– A szándék komoly, el van döntve, menjünk!
Telefonálás Norbi barátunknak, aki már több sikeres vadászatot szervezett nekünk és kísért is, hogy milyen lehetőséget tud ajánlani. Jött a válasz, hogy július 22–29-ig van lehetőség
Dél-Afrikai Köztársaságban, a Botswanai határ mellett a Kalahári Safarinál. Írjuk meg, hogy ki mit szeretne lőni, és küldi az ajánlatot. Barátomék bivalyt, oroszlánt és antilopokat
kértek, én pedig régi álmomat, sable, nyalát, lechwét, elandot és fehérfarkú gnút szeretnék. Jöttek fényképek a vadfajokról, alatta a díjak, előleg nem kell, foglaljuk gyorsan a repülőjegyeket. Budapest–Isztambul–Johannesburg, onnan transzfer, 600 kilométer autóval. Kalandos utazás volt az a 600 kilométer, az utolsó 100 kilométer földúton. Útközben a híres Dél-Afrikai borokból készleteztünk, hogy akkor se száradjunk ki és a bádogváros elhagyása után minősíthetetlen utakon rázkódtunk a célok felé. Többszöri megállással, tankolással. Csoda, hogy defekt és felni törés nélkül megúsztuk, éjfél elmúlt, mire a campbe értünk. Kora reggel ébresztő, reggeli, próbalövések, és indul a vadászat. Imre barátom a fiával, Bálinttal egy autóban, egy puskával, mivel mind a ketten balkezesek. Jómagam az Öcsivel (ő a vej) a másik autóban és kísérővel, egy nagy kaliberű bivalylövővel, és egy 7 milliméteressel az antilopokra. Elég hidegek voltak a reggelek, 0–4 fok a platón ülve, jól be kellett öltözni, 11 órától meg rövid ujjúra vetkőzni, olyan tűző nap és forróság, ugye ott a július az tél.

Fő cél a bivaly és az újoncok első afrikai vadjának elejtése volt. Én vállaltam a másodhegedűs szerepét. Egy jól feltárt bozótrengetegben kerestük a bivalyok nyomát, és azon elindulva próbáltuk utolérni a csordát, az első napon nem sikerült rájuk lelni, de egy impalát sikerült lőnie Öcsinek. A lővilág utolsó perceiben ráakadtunk a nagy álmomra, a sabelre. Ketten voltak, szépek, de az egyiknek el volt törve a szarva, úgyhogy a jobboldalira esett a választás, 150 méter, jól áll, lőhető. Meglőttem! Mérhetetlen öröm, töret, fotó stb. Mire beértünk, sötét lett, pedig csak 18 óra volt. Bálintnak is sikerült egy kudubika, és egy kiváló bivaly. Este bivaly steak a vacsora, örömködés, közös ünneplés. Számunkra a második nap egy orixot adott Öcsinek, találkoztunk a bivalyokkal, de lövéshez nem jutott. Imre lőtt egy hím oroszlánt reggel, délután pedig egy bivalyt. Mindenki boldog, és fáradt volt. Reggel korán kellett indulnunk, mert 100 kilométerre
kellett menni egy jó nyala reményében, végig földút, homok és homok. 9 óra felé értünk oda, ahol vártak és kísértek a területre. Némi autózgatás után egy mesterséges itatónál, ami a marháknak van kitéve, megláttuk az áhított vadat, furcsán nekünk háttal állva nyalogatta az itatót. Mondta a kísérő, hogy lőhető, én meg vártam, hogy elforduljon valamerre, amit meg is tett. 150 métert mutatott a távcső. Nyaktövön lőttem, „ezért
jöttem”! Odamegyünk végtisztességet adni, és látjuk, hogy az itatót 2 centiméter vastag jég borítja, azt nyalogatta. Mentünk tovább, elandbikát keresni, de csak teheneket láttunk. Egy tábori ebéd a nagy fa árnyékában, és indulás vissza a camp-be. Bivalyra sajnos lövést nem tudott tenni a barátom. Másnapi haditerv, hogy kísérőt cserélünk és Öcsi bivalya
a fő cél, én pedig a területgazdával keresem az antilopokat. Találkoztunk egy csapat fehérfarkú gnúval, nagy nehezen sikerült őket 200 méterre megközelíteni, vagy elfáradtak
a rohanásban, vagy nem vettek észre, de összeálltak egy fa alatt 8–10-en. Lőni nem lehetett, mert egymást takarták mozdulatlanul, vagy 15-20 percig célra tartottam, hogy valamelyik tisztán álljon. Az egyik egy lépést tett előre és tisztán láttam az oldalát, nem volt mögötte másik. Lőttem, teljesen váratlanul, sem a kisérő, sem a kameraman nem számított rá, úgyhogy ez lemaradt a filmről. Jól jelezte a lövést, de még utána kellett  menni, és egy kegyelemlövést kapott, az első lövésem kicsit hátracsúszott. Bevittük a nyúzó kamrába, majd gyerünk tovább, ahol a lechwe-k legelésztek. Ez már a délutánba nyúlt és több csapatot is láttunk. Egy igazán kapitális példányt sikerült lőnöm, nem volt messze, körülbelül 120 méterre. Én már teljesen elégedett voltam mindennel, amit lőttem, de holnap azért még az elandbikát megpróbáljuk. Visszafelé menet még egy panyókás sakált lőttem, előttünk körülbelül 150 méterre feküdt a homokban, mondta a tulaj, hogy lőjem. Hatalmasat ugrott a lövésre és holtan rogyott le, mint kiderült, veszett volt,
nem vittük be, nem nyúztuk meg, de a filmen megvan. A másnap az elandra lett szánva, a tulajjal vadásztunk, nagyon sokat mentünk egy csapat után, amiben volt két jó bika, de nagyon mentek. Fakkról-fakkra követtük őket, nem engedtek közel magukhoz. Biztatott a tulaj, hogy lőjek, amikor az úton keresztbe mennek, de 300 méterre… De csak mondja:
„shoot-shoot”! Lőttem, furcsán jelzett, keresés, van vér, valahol eltaláltam. Már tanakodtunk az autónál, amikor három kiállt az útra, a középsőnek véres a szügye, újra a „lőni-lőni” hangzik. Beléptünk gyorsan utánuk, és a következő nyiladékon a sebzett levált a többiektől, és ott tudtam meglőni. Nagy volt az öröm. Közben Öcsinek is sikerül egy óriási daggaboy-t lőnie. Mindenkinek sikerült a tervezettet meglőni. Az ünneplést követően eldöntöttük, hogy a visszaútra kisrepülőt kérünk, amivel egy óra alatt a reptéren voltunk. Indulás haza, még erősebb lett a barátságunk. A közös vadászat erősíti a barátságot! 

Épp, hogy hazaérve, kipakolva, beilleszkedve a hétköznapi munkába hív Ámon Feri barátom, akivel 40 éve vadászunk együtt. Idézem:
– Sanyikám, a 70. születésnapod alkalmából meghívlak egy őzbakra Ócsára!
– Ferikém nekem a születésnapom október 23-án van, nem augusztusban.
– Tudom, de októberben nem üzekednek az őzek, úgyhogy szombat reggel 5 órakor a Sári kiscsatorna hídnál találkozunk!

Még sötét volt, útba ejtettünk egy szóróját, hogy dobjon rá pár lapát kukoricát. Elbeszélgettünk, míg kiértünk a tervezett területre. Kocsi lerakva, lőbot, őzhívó síp, cserkelés egy ligetes részen, erdőn és egy lucerna táblán. 

– Itt láttam egy neked valót – mondja. Erős szél fújt, vártunk, majd hívni kezdett, egy
2 éves fiatal bak ugrott be, úgy meglepődött, hogy még riasztani is elfelejtett. De sajnos a várt nem jött. Nem baj, megyünk tovább. Pár száz méter autózás az erdő másik oldala felé, az autót a takarásban hagytuk, majd sétálva nézelődünk a rét és az erdő között, amikor egy üzekedő párra lettünk figyelmesek. Nagyon messze vannak, a sípra nem reagálnak, egymással vannak elfoglalva. Megpróbáltunk közelebb cserkelni, mikor
lefeküdtek. A jágerkender takarását kihasználva sikerült a sutához 150 méterre jutni, de a bakot nem láttuk. Már a lőboton volt a .243-as, amikor a suta felállt és elindult az erdő felé, akkor kelt fel a bak és körülbelül 20 méterre követte. Mielőtt a magas fűbe ért volna, elérte a lövedék. Egy visszarakott, rövid ágú, széles terpesztésű 6 éves. Ölelkezés, örömkönnyek, végtisztesség a vadnak, ez egy rövid vadászat volt, de jó sok emléket hozott elő belőlünk, amikor még egy társaságban vadásztunk Dabason. Javában tart az üzekedés Csongrádban is, hív Busi Lajos barátom, hogy le kellene menni a feleségemmel Kőröstorokra, a Tisza partra egy kis családi barátkozásra, de puskát azt vigyek, mert a kisebbik fia, a Barnus felajánlotta a bakját a „Sanyi bácsinak”, és azt meg kell lőni. Hát nem lehet megsérteni azt a fiatal, szerény, tisztelettudó gyereket, hogy nem
megyünk, így hát mentünk. Jót vadásztunk, sok bakot mustráltunk, és lőttem egy 6 éves közepes bakot, de a gesztus az fontosabb volt számomra, mint a bak! Jót beszélgettünk, ettünk, ittunk, együtt voltunk, ott aludtunk és kora reggel elköszöntünk. Véget ért az üzekedés, jött egy üzenet, miszerint: „Hajósszentgyörgyön a Gemenc Zrt. területén
augusztus 31. és szeptember 1. között le van foglalva a vadászat és szállás”, és mellé egy fotó mellékelve egy középághiányos, szemághiányos koronás bikáról, „ezt meg kellene lőni, hozd a Marikát is, ott alszunk! Üdv, Busi Lajos”. Mivel hétvégére esett, pont ráértünk, reggel este vadásztunk, sok bikát megnéztünk, de a keresettet nem találtuk, szabályos 14-es, 16-os bikát nem akartam lőni, az abnormálisért mentünk. Sajnos senkinek nem
sikerült kedvére valót lőnie, úgyhogy az előleget leittuk, leettük és szomorúan hazajöttünk, nincs szülinapi bika. Szeptember 8. Mária nap és feleségem születésnapja is, hív a fiam, Attila, hogy szeptember 10–12-ig a Bánokszentgyörgyi Erdészet Márki vadászháza a miénk, elmentek a német vadászok, úgyhogy várnak a szülinapi bikára, és az ő lőjegyzékére kell vadásznom. Na ez meglepett, mint kiderült, ő már lőtt egy bikát. Gyönyörűen felújított vadászház, elsőosztályú ellátással vártak. Pár falat a kiindulás előtt, majd megérkezett a kísérőm, mondom neki, mit szeretnék amire azt felelte, hogy mindent tud, meg van beszélve. Nagyon jó a bőgés, sok bikát láttunk, tehenek nélkül ordítoztak egymásnak, de lőhető korú és különleges nem volt köztük. A telefonom szerint 6,5 kilométert cserkeltünk és 7 emeletet másztunk meg. Jó, majd reggel egy másik vadföldre, egy másik kísérővel megyünk, van ott egy bika, amit a német kétszer elhibázott. Kiértünk még sötéttel, bőgtek a bikák, kezdett derengeni és olyan tejfehér köd ült a völgyben, hogy
semmit nem láttunk. A köd felszállt, de a bikák elhallgattak, úgyhogy majd este újra megpróbáljuk. Így is történt, jó korán felültünk egy lesre, a nap még vígan fent volt, de már itt-ott bőgtek bikák. Egyszer csak, a szemben lévő szálasban is megszólalt egy bika, a kísérőm, Gyuri bácsi megszólal: ezt várjuk. Szorgalmasan bőgtek egymásnak a vadföld másik végén lévő 16-os bikával. Még nem jött ki a szálasból, de mindig egyre közelebbről bőgött. Kilépett egy fiatal bikát elzavarni, de nem láttuk a testet, csak az agancsot. Elindult a 16-os felé bőgve, a fiatalosban méregettem, hány méterre lehet, 170 méter volt, amikor kiért a vadföldre, keresztbe fordult, a bal oldalát mutatta. „Lőjed Sanyi bácsi” – szólt a nálam talán 5-6 évvel fiatalabb kísérőm. A 300-as Win. Mag. jó helyen érte, jelezte is, és 20-30 méter után eltűnt a bokor mögött. Csend, némaság, azt mondják erre: gyász szünet. A pipafüst szállt, amikor Gyuri törte meg a csendet: „Jó helyre ment, megnézem az útról a bokor túloldalát távcsővel”. Hüvelykujját mutatja és mondja, elesett! Páratlan 22-es 10,1 kilogramm agancstömeggel, 229,5 CIC-pontos, 12 éves ÁLOMBIKA! Ha október, akkor dámbarcogás. Hív a Pusztavacsi Erdészettől Papp Norbi barátunk, hogy van egy jó öreg, érdekes bika, olyan nekem való, ha érdekel. Mondom neki: „Norbikám, én idén már ellőttem a rávalót.” – Na de 70. születésnapod lesz 23-án – jött a biztatás. Pár nap múlva szólt a fiam, hogy át kellene menni Pusztavacsra. Mondom minek? Hát nézelődni, hátha látunk valamit. Menjünk, mondom, – De puskát hozzál – szólt vissza. A barcogás leállt, nem hallottunk semmit, fiatal kóbor bikákat láttunk, sokat cserkeltünk, de semmi érdemleges nem történt. Két nap múlva, 19-én délután csörgött a telefon, Attila fiam hívott: „Itt vagyok Pusztavacson, barcog a bikád, gyere fél 4-re a vadászházhoz, ott várlak. Puskát hozzál!” Odaérek, mondom neki, hát ez most mi? „Ne törődj vele, siessünk, mert északkeleti a szél, nagyot kell kerülnünk.” Így is volt, kiérve a tervezett erdőrészre, az autót jó messzire hátrahagyva cserkeltünk a hang irányába. Nagyon jó a barcogás, a szálas tölgyesben sok a bika, nagy a sürgés-forgás, és nagyon nehéz bírálni. Felfigyeltünk egy mereven álló és figyelő bikára, de az agancsát nem láttuk, apró lépésekkel helyezkedtünk, hogy a fák között többet lássunk belőle, egy tuskósor takarásából. Végre elfordult oldalra, súgja a fiam, ez az, meg kellene lőnöd. Jó, de csak a feje látszik a fák takarásából. Végre lépett egyet és a lapockáját mutatta, se a feje, se a fara nem látszott, csak az első lába és a lapockája, de ugye már el volt bírálva. Körülbelül 80 méterről a .300-as Win. Mag. földhöz vágta, Attila a nyakamban: jóra lőttél, ez az! Nem sokat vártunk, töret, utolsó falat, sebtakaró, puszi, könnyek: Boldog születésnapot Apa! Mint kiderült, a fiaméktól és a lányoméktól kaptam a 70. születésnapomra

Szőke Sándor SCI tag

SCI Blog

A Safari Club blogjában a klubunkkal kapcsolatos eseményekrők, klubtársaink élményeiről számolunk be.

Közösségi média

Kapcsolat

Kérdés? Észrevétel? Segítünk!