|
 |
Írások |
SCI sakál projekt (szerző: Pintér Miklós)
Tisztelt Klubtagok, kedves barátaim !
Klubunk régóta foglalkozik és többen érintettek is a sakál problémával. A tavalyi pályázatunk mellett én felvetettem a problémát az új európai szervezetünk vadvédelmi munkacsoportjának , melynek én is tagja vagyok.Egy hónapos gondolkodás után a közös álláspont az volt, hogy egy „gyilkos” programmal az „újszülött” szervezetünknek nem szabad kirukkolni,mert ennek nagyon negativ visszhangja lenne. Inkább hajlanak olyan , véleményem szerint inkább egy ’politically correct’ program felé, mint például a parlagon hagyott területek vaddal való betelepitésére , egyszóval a biodiverzitás ( biológiai sokféleség ) kiszélesitésére.Itt tartunk barátaim. Pintér Miklós és Gömöri Attila komoly elemzését a sakál magyarországi jelenlegi helyzetét illetően , angolul megadtam a munka csoport tagjainak,azt a választ kaptam , hogy mi úgy kezeljük helyileg ezt a problémát, ahogy jónak látjuk, de ez nem európai projekt !!
Mit ad jó Isten: alig telt el pár nap,Németh József elnökünk és én ( Józska egy másik munkacsoport tagja ) kaptunk egy levelet a központunkból, hogy adjuk be a SCIF ( Alapitványhoz )a kérelmünket, számokkal alátámasztva a sakálról. Úgy látszik Béluska kirohanása elgondolkoztatta őket. Itt tartunk most. Arra szeretnélek kérni Benneteket , hogy Ti is gondolkozzatok , hogy mi lenne a leghatékonyabb módja a sakál gyéritésének.
Hidvégi Béla „
Tiszteletbeli Elnökünk bevezetője után, szeretnénk Veletek ismertetni az összegyűjtött adatainkat , melyeket a mellékletben megtekinthettek. Gömöri Attllával személyesen is kapcsolatba léptünk Dr. Heltai Miklós professzor Urral , hogy a beküldött sakál minták, valamint a Gödöllő-i Egyetem Vadvilág Megőrzési Intézet eddigi genetikai kutatásai és adatai alapján támpontot kapjunk a sakál magyarországi genetikai helyzetéről. A kutatás eredményéről az egyetem május közepéig fog bennünket tájékoztatni.
Köszönjük Dr.Elkán Károly a témával kapcsolatos gondolatait , melyek az alábbiak:
1./ A dokumentált terjeszkedés és szaporulat, az élőhely jelentős beszűkülése a túlszaporodott táplálékforrás ( házi és vadfajok ) , és a kifinomult vadászati módok okozzák sikerüket.
2./ Az őz,vaddisznó, dám és gimszarvas állomány , mint a legveszélyeztetebb populációk védekezési stratégiája nincs meg ezen invaziv ragadozókkal szemben, ami csak évtizedek múlva, több generáción keresztül alakulhat ki.
3./ Jelenleg csak az ember szabhat gátat a terjeszkedésnek.
Egyetértek Károllyal a feladatainkkal kapcsolatban:
1./ Meghatározni a magyar viszonyoknak megfelelő helyét,szerepét, a táplálékláncban betöltött funkcióját, optimális létszámának meghatározását.Figyelembe kell venni ,hogy Magyarország egyre sűrűbben lakott ország ,és ha a sakálok terjeszkedése folytatódik, akkor komoly konfliktusok alakulhatnak ki a lakósság, az állattartók, a vadgazdák,valamint a hatóságok tekintetében.
2./ Feltétlenül tanulmányozni kell az aranysakál életvitelét,csoportalakitási szokásait,kommunikációjának módjait.
3./ Csak vadászatával és csapdázással is nagyon csekély eredményt érhetünk el.
4./Biológiai védekezésben találnám meg a megoldást. ( több állatfaj nagyfokú szaporodásának megakadályozására a világban már vannak példák )
5./Figyelmet érdemel az a lehetőség,hogy a kutyákkal, különösen a kóbor kutyákkal szaporodva,erősebb, a civilizált helyzethez jobban alkalmazkodó,a túlélés érdekében a kutyák tapasztalatait felhasználó ( szocializált ) agressziv egyedek születhetnek.
Kiegészitve a jelenlegi több tizezer, talán 100.000 db. törzsállomány létezését, és ennek a fajnak a sikeres reprodukciós képességét a 2021 vadászati szezonban , az idei szaporulattal a törzsállomány elérheti a 350.000 db.- os állomány létszámot !
Hozzászólásotokat , véleményeteket várva, tisztelettel üdvözöllek Benneteket : Pintér Miklós alelnök
Már hetek óta nem voltam kint vadászni. A tavasz még nem erősödött meg.
A hőmérők gyakran mínuszt mutatnak és társuk még mindig a hó, de a kikelet úrrá lesz lassan
a hidegen, mert március idusára kibújtak a hóvirágok, a nap sugarai erősebben ontják már a
hajnali fényt. Nagyon untam a kényszerű várakozást.
Társaim mondták, hideg van még, és csoda lenne, ha a tavasz hírnöke ide ért volna hozzánk,
zord az idő még a szalonkára. A rigók, és a cinegék ugyan már másképp üdvözölték a reggeli és a fényt, mint télen. A galambok is elkezdték szerelmi nászukat a háztetőn, nincs mire várni, hajnalban menni kell. A szokásos szalonkázó helyemre állok ki még sötétben. Alattam fiatal akácos. A völgy mélyén forrás fakad, alatta vizes, lápos kis tisztás. Hallom a víz csörgedezését tehát fagy nincs. A hajnali derengésben a fák alakjai kirajzolódnak, még egy-két pillanat és elérkezettnek, látszik az idő a húzásra. Gondolom én, de talán még korán van.
Denevér suhan át a fejem felett, ez azt jelenti időben vagyok. A nap hajnal pírjai már látszanak a Zengő és a Hármas határhegy tetején. Fegyveremet két kezemre fektetem, és idegesen fordulok jobbra, és balra. Fülemet hegyezem, hátha hallok már pisszegést és kurrogást.
Világosodik!
Már látom a lábam mellett a lóhere leveleit összezsugorodva, egymáshoz simulva vészelik át,
amíg csípős éjszakát. A fénysugarak gyors léptekkel indulnak el felém hegyoromról. Sajnos a távolban sem hallok puskadörgést. A rigók is ébredeznek már a sűrűben. Fácánkakas rázza meg magát a sűrűben. A szemem sarkából villanást látok, de csak rigók suhannak át. A kakas is megkezdi reggeli zakatolását, és még a fán elkezdi csinosítani magát a közelgő nászhoz.
A napsugarak elértek. Ringatózásom lassan megszűnik, puskámat a vállamra akasztom, és gyönyörködöm a Mecsek nyújtotta kilátásban és a reggeli fények és árnyékok játékában. Mélyen belátok a fiatalos erdőbe, mely lassan gőzölögni kezd. A napfény ereje már engem is melegít. Nem jöttek, talán ők tudják, hogy még nincs itt az ideje, várniuk kell az északi indulásra.
Elmaradt a csoda!?
Rápillantok a lóherére, melynek levelei szétnyíltak, így fogadja be a fényt és a meleget, talán
így jön meg a kikelet.
A csoda – mégsem maradt el – a természet minden reggel minden percben csodára képes csak észre kell vennünk.
Komló 2006. március 20
Figyelem farkas! (Szerző: Kürtös László, Dátum: 2021.03.24.)
Kattints a szerkesztés gombra, hogy változtathass a szövegen. Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Ut elit tellus, luctus nec ullamcorper mattis, pulvinar dapibus leo.Ahogy ígértem, írok néhány esetről ami a farkassal kapcsolatos a térségben ahol élek és vadászni szoktam.
HÍREK-Rólunk-/nemcsak/NEKÜNK (Szerző: Makay Tamás)
Van miről hírt adnunk! Számunkra különösen fontos amikor nagy eseményre készülünk, illetve készül
a vadásztársadalom. Klubunk összetartó erejét bizonyította az elmúlt covid terhes időben is hiszen
lehetőség szerint megtartottuk eseményeinket és vadászatainkat. A töretlen működés érdekében az
alábbi fontos tennivalókra hívom fel szíves figyelmeteket.
-Buzdítunk minden klubtársunka, hogy a beoltást követően vegyen rész soron következő
KÖZGYŰLÉSÜNKÖN, vállaljon aktív részt továbbra is az elnökséggel együtt. Bátorítom angolul és más
idegen nyelven beszélő fiatal tagjainkat is, hogy a Világkiállításon való megjelenésünkben vegyenek
részt a klub jövőbeli kapcsolattartása érdekében.
-Jó hír! A kormányzati és egészségi állapotunk szerint személyes találkozásunk is lehetővé vált,
megtartjuk a közkedvelt GÁLAVACSORÁNKAT és Családi Napunkat/időpontok Lakatos Pál
tájékoztatása szerint/
-„Egy a természettel” égisze alatt komplex tevékenységet folytattunk megjelenésünk előkészítésére.
Elnökségi képviselőink részt vesznek különböző hazai és nemzetközi grémiumokban. Személyes
beszámolókat halhatunk a közgyűlésünkön.
-„SAKÁL ”pályázatunk újabb szakaszba ért. A 2014-ben megjelent Vadászévkönyv/56-68old/cikkében
„az aranysakál megjelenése…mindenképpen előnyösnek tekinthető”. Mai állás szerint az eltelt
időszakban a sakál problematikája és jelenléte a hazai faunában óriási kihívást jelent. Klubunk által
kezdeményezett programja iránt érdeklődést mutatott az európai SCI vezetősége is. Tudományos
értékelése folyamatban van, átfogó értékeléséről későbbi publikációval jelentkezünk.
Vadászbaráti üdvözlettel Makay Tamás kommunikációs. alelnök
A fácán és én (szerző: Hidvégi Béla)
Visszaemlékezve könyveimre, szinte valamennyiben érintettem valamilyen módon a
sörétes vadászataimat is, különösen pedig a fácánt, mely az apróvad – és főleg a
hazai sörétes vadászatok – közül egyértelműen a kedvencem. Életemnek bizony
egyik csúcspontja volt a gyakorta ismétlődő sörétes vadászatok ideje. Tény és való,
szeretem a golyós nagyvadvadászatot is, de a fiatalabb koromból, a rég múlt ʼ70-es
évekből a szívemben azóta is őrzött ezzel kapcsolatos emlékeimet, nagyszerű
élményeimet egyik sem tudta felülmúlni! Csodás élményekkel ajándékozott meg a
vörös vagy vöröslábú fogoly (Alectoris rufa) és a grouse, a skótfajd (Lagopus lagopus
scoticus) is, ám a fácán még mellettük is viszi a prímet!
Tán érdemes – bár itt csak röviden – felidézni a kezdeteket, legalábbis újdonsült
olvasóim számára, akik nem olvasták könyveimet. Nagyon közeli barátomnak az év
elején bekövetkezett halála olyannyira mélyen megrendített, hogy újragondoltam
egész eddigi életemet, főként pedig különös tekintettel a fácánra, mely különösen
közel áll hozzám, s amely vadnak és vadászatának kedves fiatal barátom
utolérhetetlen mestere volt.
Életem fontos fordulópontja volt Keszthely, majd ʼ56 és utána Anglia, az egyetemi
évek. Hamarosan jöttek a barátnők is – s mivel mondhatni, tisztességes, „rendes” fiú
voltam –, általuk a vidéki meghívások a szülőktől, akik többnyire farmerek voltak…
Ami életre szólóan megfogott, hogy a jóravaló angolok soha nem részesítettek
semmiféle megkülönböztetésben azért, mert magyar vagyok. Teljesen befogadtak
maguk közé. Hétvégenként jöttek a meghívások a környékbeli vidéki birtokokra, ahol
már nekem is volt módom a vendéglátó család tagjaival egy kis „busírozásra”. Nos, itt
kezdtem igazán megszeretni a sörétes vadászatot: újraéledt bennem a gyermekkori
érzés, s rohamosan eluralkodott rajtam az addig lelkem mélyén ott szunnyadó
vadászszenvedély. Nem csoda, hogy ekkoriban lángolt fel bennem a sörétes puskák
iránti „szerelem” is. A fővárosban mindig áhítattal és csorgó nyállal nézegettem a
Holland & Holland meg a Purdey patinás fegyverszalonjának kirakatában tetszelgő,
főleg sörétes puskákat. Akkori barátnőm – aki utóbb a feleségem lett – az előbbi cég
boltjának közelében dolgozott, s amíg délutánonként vártam rá, hogy végezzen a
munkájával, folyton ott ácsingóztam a kirakat üvege előtt… A sörétes puskáknál
elbűvölt vonalaik kecsessége, szépségük, finom kidolgozásuk, a beléjük fektetett
temérdek tudás és kézi munka, mely már-már felért a művészettel!
Így kezdődött el igazán, a vágyódásból valóság lett a vadászat és a sörétes
vadászfegyverekkel való foglalkozás. Ezt a történetet már korábban részletesen
megírtam: a lényeg, hogy két év alatt sikerült szert tennem néhány Purdey puskára a
régi Csehszlovákiából, melyeket a helybeliek a Rothschild bankárfamília ottani
kastélyából „tulajdonítottak el” a háború alatt, és sikerült az összetartozó párpuskák
mindkét darabját újra előkeríteni. A Purdey cég londoni szakemberei aztán
felújították, új tussal látták el, s akkor már ötezer fontért tudtam eladni őket. Ezzel
kezdődött a puskaüzletem; ha a felújítottakat eladtam, újra és újra sikerült újabbakat
szereznem helyettük. Ekkor már Magyarországra is rendszeresen jártam
munkaügyben, hiszen az élelmiszeripari gépek forgalmazása révén a hazám is az én
tevékenységi körzetemhez tartozott. Csakhamar felvettem a kapcsolatot a MAVAD-
dal, s rajta keresztül kezdtem el a magyarországi vadászatok szervezését a külföldi
vadászcsoportok számára, elsősorban fácánvadászatra. A szigetországban volt egy
üzlettársam, Neal Ramsey, egy skót arisztokrata családból származó barátom,
akinek a területén odaát együtt vadásztunk grouse-ra, s közös vadászatszervező
céget alapítottunk. Akkoriban született az általam írt, a MAVAD részére készített
tanulmány is az akkori magyarországi fácánvadászatokról és e szárnyas vad
állományának itteni helyzetéről. Neal a szigetországban toborzott vadászcsapatokat
magyarországi fácánvadászatokra, akiket jómagam itthon kalauzoltam és kísértem a
vadászat helyszínén. Én pedig mindegyikkel együtt vadásztam. Ilyen módon
nyomban el is vadásztam azt a jutalékot, ami a vadászatszervezés révén engem
illetett. Ekkoriban valóban rengeteget vadásztam. Ekkorra mi lettünk a MAVAD
második legfontosabb partnere, utóbb pedig már a Hunor irodának is szerveztem
vadászatokat.
Nagyszerű idők voltak! Az általam felújíttatott fegyvereket vittem magammal a
vadászatokra, a külföldi vadászok pedig nyomban beleszerettek a gyönyörű
sörétesekbe, s nyomban rákérdeztek, nem adnám-e el nekik őket, bármit
megadnának értük! Volt olyan esztendő, hogy huszonöt–harminc Purdey és Holland
& Holland cserélt nálam gazdát. Beteljesültek a vágyaim, az álmaim: immár
kedvemre vadászhattam az elképzelhető legszebb és legjobb sörétes puskákkal a
legszebb szárnyas vadra – a magyar fácánra! Több éven keresztül tartott a dolog.
Volt olyan év, hogy tizenhárom csoportot vezettem magyarországi fácánvadászatra,
s ezek a hat–nyolc fős társaságok napi ötszázas–ezres terítékeket lőttek. Nem úgy,
mint manapság, hogy húsz embernél is többet összetoboroznak egy-egy
fácánvadászatra, ami a legnagyobb baromság.
Azt az időszakot megelőzően már igen sokat vadászhattam Angliában, így az ott
szerzett tapasztalataimat, megfigyeléseimet megoszthattam az itthoniakkal: hogyan
célszerű hajtani a madarat, hol érdemes felállítani a puskásokat, miként lehet feléjük
reptetni, magasba kényszeríteni a fácánokat stb. Sokat beszélgettem a vadászatok
vezetőivel, irányítóival a magyar apróvadról, különösen a fácánról, de nemcsak
velük, hanem a korabeli neves vadászati-vadgazdálkodási szakemberekkel, köztük
Studinka Lászlóval is. Csupán meg kellene tanulni nevelni, bánni, illetve gazdálkodni
vele, hogy vadászata mindig, mindenhol ugyanazt a minőséget legyen képes
nyújtani! Manapság persze szomorú erről beszélni, ismerve a magyar apróvad
sorsának alakulását az utóbbi évtizedekben – ám több példa is mutatja, hogy kitartó,
szakszerű, türelmes munkával az ismét feljavítható. Csak éppen áldozni kellene rá,
nem is keveset: elsősorban időt, szaktudást, rengeteg figyelmet és alaposan
átgondolt, tervszerű, a korábban jól bevált gazdálkodási módokat – és persze kétkezi
munkát!
Ebben az időben kezdtem kivinni egy-egy csoportot az itthoni vadászatszervezők, az
állami gazdaságok vezetői közül Angliába, hogy saját szemükkel tapasztalják meg az
ottani vadgazdálkodás jellemzőit, a fácánvadászatok megszervezésének módját és
hagyományos praktikáit, valamint az ottani kutatóintézetnek, a Royal Game
Conservancynek a működését, mely nagy segítséget nyújt a területtulajdonosoknak
az ottani vadászterületek, illetve fácánosok célszerű kialakításához. A vidéki
birtokosok a Királyi Vadvédelmi Intézet szakvéleménye nélkül bele sem fognak
ilyesmibe. Ekkoriban volt, hogy a tervek szerint szegény megboldogult Fehér Jóska
is a csoporttal tart, de valami közbejött neki, s otthon kellett maradnia, s utóbb maga
ment ki Angliába, hogy tanulmányozza és elsajátítsa, majd itthon is alkalmazza a
tanultakat.
Egy szó, mint száz: akkoriban mi még kizárólag vad- vagy kotlóssal nevelt fácánokra
vadásztunk. Békésben például, az alföldi síkon, ahol a vakondtúrás is már dombnak
számít, olyan pompás madarak csavarodtak fel toronymagasra, hogy az angolok
elámultak a láttukra! Nem kellett azoknak semmiféle magaslat, hogy maguk is
magasan repüljenek – vitte őket a vad vérük meg a két szárnyuk! Gyomaendrődön is
többször megfordultam a csoportjaimmal: minden egyes vadásznapon több száz
csodaszép fácánt sorakoztattak terítékre. A Balatonnagybereki Állami Gazdaság
területén később a Hunor által kezdtünk vadásztatni, s oda is több csoportot
szerveztem és vezettem, nemkülönben a velük való munkakapcsolat folytán hoztam
be az első labrador kutyákat Angliából, ha jól emlékszem, vagy tíz fiatal példányt.
Sütő Ödön volt akkoriban az igazgató, Büki Laci a fővadász… Akkortájt csodaszép
bikákat is lövettek ott bőgéskor. Árkosi Zsolt vezette akkor a Hunort – anno ez a
társaság volt a második a MAVAD mellett, mely exportjoggal rendelkezett. Mennyi,
de mennyi szép emlék fűz a Zsolttal való kapcsolatomhoz!
Teltek-múltak az évek, egymást követték az emlékezetesnél emlékezetesebb
vadászatok. Akkoriban kezdtek kialakulni az első nagyobb fácántelepek, megjelentek
a kotlósok, mint például Kunszentmártonban; aztán a kotlósokat keltetőgépekre
cserélték, s a fácánnal üzemszerűen kezdtek gazdálkodni, mint valami baromfival, az
életre való, kiválóan repülő vadfácánok helyett pedig végül a természetben maguktól
fennmaradni alig képes, tenyésztett madarak lepték el a határt… Ekkoriban kezdődött
el a magyar apróvad alkonya. Időközben mi már Ausztriában éltünk a családdal. A
ʼ90-es években azután az újabb nemzedék is bontogatni kezdte szárnyait: ekkor
kezdett hírnevet szerezni magának Fehér Jóska. Ausztriában is többször vadásztam
akkoriban, mely vadászatokra a német és osztrák barátaim hívtak meg. Ők pedig
velem tartottak vadászni Magyarországra – ekkoriban kezdődött szorosabb vadászati
kapcsolatom, majd jó barátságom Fehér Jóskával.
Jóska, aki közben többször is ját odakint Angliában, felismerte, hogy nekünk is
vannak hasonló domborzati adottságú területeink, természet adta kincseink,
amelyeket igen jól ki lehet használni a fácán vadásztatására. Magam is javasoltam
neki, hogy dombos területen még az egyébként gyengébben repülő, előnevelt
fácánokat is úgy lehet hajtani és röptetni, hogy az színvonalas vadászatot nyújtson, s
az angolokéhoz hasonló minőségű madarakhoz juttassuk a külföldi vadászokat. Bár
nem repültek úgy, mint a hajdani vadfácánok, mégis kellő magasságban érkeztek a
puskások fölé, s ezzel ugyancsak kiváltották azt a varázst, amit korábban az igazi,
magas röptű, természetes költésből származó madarak elejtése jelentett.
Fehér Jóskával egy időben dolgozott Balogh Gyuszi és Janovics Tibor, akik
manapság igyekeznek hasonló módon fácánt nevelni.
Azóta szegény Jóskám is itt hagyott minket, magam is megöregedtem, fáj a vállam
és a derekam, ezért feladtam a sörétes vadászatokat. Hogy közben az országból
hova lett a régi, híres magyar fácán, azt egy példával szeretném illusztrálni.
Legutóbb, a múlt év decemberében egyik jó barátomat meghívták fácánvadászatra, s
ő mesélte nekem:
– Képzeld, Béla, annyian voltunk, hogy fel sem fértünk valamennyien a tizenöt
személyes szállítójármű padsoraira, s utóbb az egyik helybeli vadásztárs a szervezők
közül a saját terepjárójával szállította a többiek után a lemaradt vadászokat.
Útközben azonban hirtelen fékezett, megállt a Jeeppel a nyiladékon, kiugrott és vagy
ötvenméternyire befutott az erdő egyik sűrű foltjába – és a kocsi ablakán át mit
láttunk: akkor nyitotta ki az oda előzőleg kiszállított nagy láda vagy ketrec fedelét,
hogy kiengedje belőle a tűzhalálra szánt fácánokat… Visszajött, beült a kormányhoz,
továbbmentünk, majd néhány száz méter után ismét megállt, s megismételte az
előbbi műveletet… Ezt még vagy további három helyen megtette…
Ide jutott hát a világ, vele a magyar fácán!
Az ég kékjében tündöklő vadmadártól a koszlott faládáig…
Drága Jóskám, ha ezt látod onnan fentről, most biztosan forogsz a sírodban! Isten
nyugosztaljon téged, s hozzon eléd a fényességben soha nem fakuló csillogással
ragyogó tollú toronykakasokat!
Hidvégi Béla
SCI-tag
Ps.: Kérdezem: miért nem lehetne megint itthonról csoportokat szervezni és kivinni
őket Angliába a fácánidény közepén? Elvinni őket a kutatóintézettől kezdve a
nevelőkön át a vadásztatókig, és bemutatni mindent, hogy megtanulhassák a fácán
vadásztatásának fortélyait. Még magam is segíthetném kinti programjaiknak a
megszervezését… Nem kéne egyéb, hogy az országban több helyen is a régi időkre
emlékeztető fácánvadászatokat szervezzünk – csupán kitartás és munka kellene
hozzá. Mennyi pénzt költöttünk már a fácánállományunk megújítására! Ennek a
töredékébe kerülne, s az eredmény csakis tőlünk, emberektől függne…
A vadászetikáról is oldalakat lehetne írni…
